Ember-Krisztus

Ha már Renan mítosztalanítását említettem tegnap, ma egy másik oldal is hadd képviseltesse magát. Ezt az ember Krisztus mítoszosításának is lehetne nevezni, ha a kifejezés nem lenne annyira nyakatekert. Ám ezen túl a mítosszal is baj van. A mítoszok orientálnak, ritkán lelkesítenek. S amikor a fáradt emberfő már nem emeli a zsoltárossal tekintetét a magasba, hanem csak azt látja, mit minden társa, akkor nem mítoszra vár. Megváltásra.

Mindez azért jutott eszembe, mert egy falumbeli asszony a buszmegállóban Dsidát említette nekem. Ő ugyan egy olyan verset szeretett meg - mert Erdélyt is szereti, és a kegyelem szó miatt az izgalomtól és megilletődöttségtől libabőrös lesz -, amely vers nekem nem tetszik, ezért nem is idézem itt.



De Dsida Jenő olyan verseket is írt, amik előtt megbecsült ősz fejéről leemelheti kalapját a XX. sz-i magyar irodalom. Az egyik ilyen a Krisztus című. A glóriás mítosz-Krisztus helyett az ember Krisztus áll közel hozzá, aki a teljes megvalósulásban mítosszá válik újra.

Egy tegnapi vers. [Hangfelvétel]

Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -