Pico della Mirandola

Giovanni Pico della Mirandola (1463. 2. 24. - 1494. 11. 17.) a reneszánsz filozófia egyik kimagasló alakja volt, aki sok tekintetben ma is figyelemre méltó személyiség lehet azok számára, akik a kultúrák közötti tágas térben szívesen mozognak, s nem feledik, hogy mindez az emberért van.

Ferraraban és Paduaban arisztoteleszi-skolasztikus filozófát tanult. Ezekben a művelt városokban megismerkedhetett a virágzó zsidó és arab kultúrával is, majd Firenzébe került, amely a humanista gondolat fővárosának számított. Csatlakozott a "Platonikus Akadémiá"-hoz, amely a kortárs írók, gondolkodók társaságát jelentette, s amely elsősorban a platoni dialógusok és a késő antik gnosztikus hermetikus írások (Corpus Hermeticum) fordításával foglalkozott. Kiválóan tudott a latin és a görög mellett héberül, arámul és arabul is. A kulturális sokféleség inspiráló erőterében filozófiai és teológiai írásainak középpontjába a kultúrák közötti átjárhatóságot és közösséget állította. Harmonizálni próbálta a keresztény, az ókori keleti, a zsidó és az iszlám hagyományokat. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy a zsidó ezoterikus kabbala tanítása a kereszténység lényegére mutat, de egy olyan kereszténységére, amely megtisztultabb, elmélyültebb és tágasabb.

Fő műve 900 tézis, melynek halála után megjelent változatának címe: "Beszédek az emberi méltóságról", amely valójában a könyv bevezetője. Nincs az embernél csodálatosabb - vallotta. Úgy tartotta, hogy Isten a szabadságot azért adta neki, hogy teljesen kibontakozhassék. Ez a mű az olasz reneszánsz egyik legjelentősebb és legtöbbet vitatott alkotásává vált. A szerző szerette volna téziseinek vitájára Rómába hívni a világ legjelentősebb filozófusait. Ám a 900 tételből VIII. Ince pápa 7-et eretneknek, további 6-ot gyanusnak nyilvánított, amely meghiúsította tervét. Utódja rehabilitálta a hatalmas ismertségnek örvendő szerzőt.

Firenzében Savonarola hatása alá került, aki egyfajta Civitas Dei felállításán fáradozott, s a fundamentalizmus határáig menően ostorozta kora erkölcsi és politikai állapotait. Pico della Mirandola gondolkodásával hatalmas szintézist próbált alkotni, melynek középpontjában az ember áll, s melynek legnagyobb ellensége az asztrológia, mert tanítása elveszi az ember szabadságát, önállóságát és méltóságát.

A különbség Isten és ember között az, hogy Isten úgy tartalmaz mindent, mint mindennek az eredete, az ember viszont úgy tartalmaz mindent, mint mindennek a középpontja. Ebből fakad, hogy Istenben minden tökéletesebb, mint önmagában; míg az emberben nagyobb tökéletességgel vannak jelen a nála alsóbbrendű dolgok, viszont a magasabb rendűek egyfajta lefokozódáson mennek keresztül.
Az ember testében, mely sűrű és földi, a tűz, a víz, a levegő és a föld természetük legnagyobb tökéletességében vannak jelen. Ezeken kívül megvan benne valamiféle szellemi és - ahogy Arisztotelész mondja - az elemeknél nemesebb szellemi test, mely az égbolthoz hasonló természetű. Azután megvan az emberben a növények élete is, mely benne ugyanúgy, ahogy a növényeknél, a táplálkozás, a növekedés és a szaporodás feladatát látja el. Hasonlóképpen megvan benne az állatok benső és külső érzékelése. De megvan az égi gondolkodással megáldott lélek is, és megvan az angyali értelemben való részesedés. S ami igazán isteni tulajdonság: mindezen természetek a birtokában vannak és egységbe forrnak, úgyhogy szívesen kiáltunk fel Mercuriusszal: "Nagy csoda az ember, ó Aszklépiosz!" Az ember névre kiváltképp büszke lehet az emberi természet: ezért van, hogy semmiféle teremtett szubsztancia nem tartja méltatlannak, hogy szolgáljon neki. (VI. fejezetből, ford. Imregh Mónika)

Munkásságával, amelyben a filozófiai kíváncsiság, a vallási misztika, a hihetetlen olvasottság, műveltség és szellemi bátorság ötvöződött, valamint nyughatatlan egyéniségével, amellyel kora kérdéseire a kortársait gyakran messze meghaladó válaszokkal kísérletezett, az olasz reneszánsz máig ható jellegzetes alakját láthatjuk benne.