Tóni bácsi

Vastag keretes szemüvegén mindig állt a finomszemű fűrészpor, annyira, hogy a szemét nem is láthattam soha. Őt azonban ez egyáltalán nem zavarta, pontosan mért, illesztett és vágott. Nem tudom a vezetéknevét, Tóni bácsinak szólítottam mindig. Asztalos mester volt, régi vágású. Hatvan felé járhatott, amikor kisgyerekként megismerkedtem vele.

Akkoriban Kőbányán laktunk a Korponai utca 21-es számú házban, albérletben. A ház kifejezést pontosítani kell, ugyanis egy nagy üres telket fél karéjban szegélyező házsorról van szó, mely egyik részében munkáslakásokat alakítottak ki, másik része a lebontott Köhler féle tűzoltószergyár tulajdonosának épülete volt, s ehhez csatlakozott a volt gyár megmaradt egyetlen csarnoka, ahol Műbútorasztalos Szövetkezet üzemelt. Mi a volt tulajdonos egyik szobájában laktunk, abban, amelyet éppen csak egy kicsiny helyiség választott el az üzemtől. Hivatalosan nem használhattuk azt a kis szobácskát, de én kisgyerekként rájöttem, hogy az ajtók könnyen nyithatók, így bármikor átjárásom lehetett az asztalosokhoz.

Az üzem hosszú helyiségében az ablak felé eső oldalon álltak a munkapadok, úgy hat vagy nyolc lehetett. A másik oldalon pedig néhány gép, melyek közül bennem a körfűrész ragadt meg legjobban, talán mert az fölért egészen a plafonig, és ha beindították, nekem jó távolra kellett mennem tőle. A kijárattal szemben egy nagy kályha állt, amin mindig fortyogott valami nehéz szagú folyadék. Mellette a földön terebélyes fonott kosár, tele forgáccsal, meg hulladék fadarabokkal. A falat magát alig lehetett látni, mert a nekitámasztott rengeteg deszka és lap eltakarta. A műhely berendezése nem volt túlzsúfolt. Nyilván a hosszabb anyagokkal való mozgás lehetőségét is biztosítani kellett. Itt-ott néhány antik bútor állt, kisebb szekrények, díszes komódok, asztalok, sokfiókos szekreterek. Ezeken dolgoztak a mesterek, kimért mozdulatokkal, hiszen a több száz éves darabok óvatosságra intették őket. Az üzem számos veszélyt rejtett, mégis eltűrték lábatlankodásomat – nyilván Tóni bácsinak köszönhetően, aki a rangidős volt közöttük.

Egyszer, amint Tóni bácsi satupadja mellett ácsorogtam, úgy éreztem, hogy most éppen nem vagyok kívánatos vendég. Az öreg nagyon el volt foglalva. Egy rongylabdával fényesített valami asztallapot, s bántóan rám se hederített. Amikor azonban el akartam volna oldalogni, mégis megszólalt: akarsz segíteni – kérdezte. Persze, vágtam rá, és kisfiús riadalmam tüstént szertefoszlott. Kezembe adta a rongylabdát, amely valamilyen barnás folyadékkal volt átitatva. Kezével fogta a kezemet és nyolcas alakban dörzsölni kezdte a lapot. A labda finom csíkokat húzott a felületen, egyik nyolcas követte a másikat, rendezetten haladva. Hát így valahogy – mondta, s elengedte a kezemet. Próbáltam folytatni a műveletet, de a nyolcasaim csálék lettek. Csináld csak, belejössz – bíztatott és már vissza is fordult a satupad felé, ahol valamivel babrálni kezdett. Nagyon koncentráltam, de minél inkább próbáltam úgy vezetni a labdát, mint ő, annál kevésbé sikerült. Hol leszaladt a lapról, mert túl nagy lendületet vettem. Hol alig tudtam tovább csúsztatni, mert odaragadt. Közben a karom és a hátam is unni kezdte a szokatlan tartást követelő mutatványt. Vártam egy megmentő szót az öregtől, de legalább egy bíztató pillantást. Ő azonban belemerült a saját munkájába, látszólag el is feledkezett rólam. Gondoltam észrevétlenül pihenhetek egy kicsit, hiszen a labda teljesen hangtalanul csúszott a fényes felületen. Ám éppen hogy megálltam, Tóni bácsi, anélkül, hogy hátra nézett volna, azt mondta: átveheted a másik kezedbe, ha már fáradsz. A lefüleltség szégyene adott egy kis energiát és hangtalanul terelgettem tovább a labdát. Nem tudom, mennyi idő telt el, nekem soknak tűnt, mire az öreg felszabadított a könnyen ígért, de annál fárasztóbb politúrozásból. Kezdetnek nem is rossz, mondta és a labdát újra töltötte az anyaggal. Én meg, még mielőtt esetleg újra kezembe nyomhatta volna, már sarkon is fordultam, s csak úgy biztonságos távolból közöltem vele, mennem kell a leckét írni.

Kisgyerekként nem tudhattam fölmérni, milyen is az a munka, amit egész nap csinálnak a mesterek. Kora reggel kezdtek dolgozni, mire én fölébredtem, már mindenki ott volt a műhelyben. Néha, amikor iskolába indultam és át kellett vágnom a nagy udvaron, ahol a lebontott gyár helyén magas gaztenger nyelte el a tégla- és alapmaradékokat, hátrapillantottam a műhelyre és odaintettem. Nem tudom, hogy az öreg észre vette-e egyszer is, de vissza nem intett sohasem. Én mindig korábban értem haza, mint a szüleim, így aztán a tanulásig sokszor időztem a műhelyben. Amikor pedig megpillantottam anyámat jönni át az udvaron, akkor átsurrantam a lakásunkba és már ott is ültem az íróasztalnál, nyitott könyv és füzet mellett. Anyám nagyon szerette a tisztaságot, alig hiszem, hogy ne vette volna észre a fűrészpornyomokat az ajtó és az íróasztal között, mégsem szidott le, hogy megint a műhelyben vagyok tanulás helyett. Ezt még mindig jobban viselte, mint amikor az udvar többi gyerekével játszottam, ajtót-ablakot tárva nyitva hagyva.

Egy napon valami miatt szüleim később tudtak csak hazaérkezni, így én nyugodtan belefeledkezhettem a műhely adta örömökbe. Az idő tellt, s egyszerre azon vettem észre magam, hogy már csak ketten vagyunk az öreggel. Kérdeztem is, hogy ő nem megy-e még haza. Van még egy kis dolgom, mondta és hátrament a műhely végébe. A falon egy erősebb madzagon hegedűkorpuszok lógtak, különböző készültségi fokban. Némelyiknek éppen csak a háta és az oldallapja volt meg, másikra már csak húrok kellettek volna. Tóni bácsi leemelt egyet a készülő darabokból és odahozta a satupadhoz. Erős, kérges kezével úgy fogta azt a munkadarabot, mintha a legfinomabb bársonyt tartaná. Mielőtt bármihez kezdett volna rajta, végigsimította a nyakat, a hátoldalt. Ide-oda forgatva mustrálgatta, megint simított rajta egyet. Kié lesz, kérdeztem tőle. Nem válaszolt, annyira belemerült a készülő hangszerbe. Azt hittem, nem hallotta, amit mondok, de nem ugyanarra tereltem a szót, hanem valami más irányba. Mitől lesz szép a hegedű hangja, a húroktól – kérdeztem kissé tudálékoskodva. Nem, hanem a fától, mondta. A húrok csak arra valók, hogy a dallamot kicsalogassák belőle. S akkor megeredt az egyébként szűkszavú mester nyelve és alig törődve azzal, hogy értem-e szavait, részletesen elmondta, hogyan készül a hegedű, s hogy ő már a sokadikon van túl, s hogy az igazi asztalos az, aki tud hegedűt is csinálni. Ámulattal hallgattam lelkes magyarázatait, s úgy tűnt, mintha a fűrészporos szemüvege mögött megcsillant volna egy könnycsepp a szemében.